2014/02/06

A Winter Lost: Die Langste Nacht 2013



Mindenkinek van kedvenc évszaka, teljesen szubjektív, hogy kinek miért éppen az. Nekem a tél, a jeges, metsző hideg táj. Ebből adódóan kutatom, keresem az olyan zenéket, könyveket, melyek a témával foglalkoznak. A fagyos tájak szépségét nagyon kevesen fedezik fel, hiszem, hogy a lélek „szemein” keresztül lehet csak fellelni e elsőre kegyetlennek ható tablót, mely mindenkiben ridegséget és félelemmel vegyített érzéseket kelt.

Van egy zenei ág, mely a kezdetektől a természet atmoszféráját kívánta minél hitelesebben visszaadni hangokon keresztül. A black metal kezdetben az erdőből hallatta hangjait, a természet, a pogányság, az ősi erők, érzések megformálására kötelezte el magát, majd onnan kilépve urbánusodott el, felcímkézve magát a különféle előtagokkal, mint post-, industrial-, stb.. A hideg északi országokban kialakult black metal között jócskán találunk olyan zenekarokat, melyek zenéje egy az egyben visszaadja a tél szépségét.

Az A Winter Lost kanadai zenekar is ezt tűzte ki céljául. Kezdve a zenekar nevétől (Winter = tél), az albumok borítója, a tagokkal készült fotók, mind a tél mellett kötelezték el magukat. A kíméletlen fagy a riffekeben köszönt vissza, metszve, akár a jég. 

A zenei alap hamisítatlan norvég black metal, jobbnál jobb riffekel. Nem mondanám, hogy az A Winter Lost-nak van egy markáns winerlost stílusa, mert ez a zene semmi eredetit nem tartalmaz…, hacsak az nem, hogy a tipikus károgást egy elégé szemrevaló hölgyemény szolgáltatja, semmivel se rosszabban, mint férfikollégái. Gondolom, az a tény, hogy mennyire újító ez a zene vagy nem, a zenekar tagjait egyáltalán nem érdekli, és engem sem. Ebben a műfajban nagyon nehéz valami igazán különlegessel előrukkolni, én totálisan megelégszem, ha hallok egy olyan lemezt, mely adózik a télnek, minden klisével egyetemben, ha az adott produkció jó dalokkal van tele.

És igen, talán ez a legfontosabb, hogy nagyon jó dalokat írnak a srácok, plusz egy lány. A szokásos trillázások, akkordbontogatások libabőrt okoznak akár az ötvenedik hallgatás után is. Ilyenkor egyáltalán nem érdekel, hogy egy 4-ed, 5-ödvonalas black metal zenekarról beszélünk, hisz mindenki nem alkothatott a 80-as évek végén, vagy a 90-es évek elején/közepén, hogy részese lehessen az első/másodvonalnak. Stílusosan szólva, jégkorszak egy volt. 

Fejlődni azonban egy ilyen zenekar is tud. A dobok terén hatalmas a fejlődés. Ez a zene nem a technikai tudásról szól, de nem is a minimalista, pontatlan hangszertudásról. Sokan a hangszer nem szakszerű kezelését a minél kult-abb akarok lenni szlogennel intézi el, és pocsék kiadványok ezreivel árasszák el naponta a zenei palettát. Az előző kiadványon érezhető pontatlanság itt teljesen letisztult, a ritmus nem töri meg a gitárok által elővezetett szélsebes tempót. Amit azonban nem tudok sehogy megérteni, hogy miért kellett ennyire elrejteni a basszusgitárt? Tudom, hogy a black metal lemezeknek nem erősége e hangszer kidomborítása, de ennyire elrejteni azért mégse kellett volna. Mintha nem is használtak volna a felvételek idején. Ha igen, akkor meg kár volt, mert nagyon kevés helyen lehet hallani, ott pedig alapoz, semmi egyebet.
A hangzás olyan, mintha a hőskorban rögzítették volna, semmi polir, nyersen, recsegősen, ahogyan kell. Ez a hangzás elengedhetetlen az adott korszak megidézéshez, el se tudnám képzelni egy DImmu Borgir szerű klinikai hangzással. Nem is működne akkor, lélektelen lenne. Ezzel természetesen nem a Dimmu-t szidom, őket is nagyon szeretem, zenéjük is egészen más. Elnyújtott hangok, sivító gitárok, különös dallamok, harmóniák. Első hallgatásra teljesen összemosódik az album, mintha egyetlen dal szólna, többszöri hallgatásra kezdnek különválni az egyes számok, feltűnnek a lassabb, vonszoltabb, szinte doom-os részek is. Az The Ice Reclaims dal lassú része a finn black metalhoz áll közelebb, egy 10 pontos dal. Mellesleg itt lehet a legjobban megfigyelni, hogy a basszusgitár is jelen van, és mennyivel jobb lenne, ha többször is feltűnne.

A folytatás is nagyon erős. Sebes, pengeéles riffek, a cinek használata, majd a középrészben megérkező kipengetett hangok egy újabb remek dallá formálják a Forerunner-t. A francia Bekhira játszott hasonló zenét, aki 1996-ban egy remek demót adott ki, szimplán Demo névvel. A dalszerkezetek sokszor követik azt a tendenciát, hogy középrészen egy lassabb résszel törik meg a száguldást, olyan érzetet keltve, mint amikor a vihart egy szikla feltart.
Az album legjobbjai közé a Trummerwelt is beírta magát. A kipengetett hangok, a gyors részek váltakozása, a hangulatos részek nagyon el lettek találva. Érdemes ezzel a dallal kezdeni az ismerkedést, ha valaki szkeptikusan közelít az albumhoz.

A vége fele egyre változatosabb lesz a lemez. A Zeichen dalban középkori dalnokokként kórus-szerű, dorombbal kísért rész fedezhető fel a dal levezetéseként. Az ezt követő Speergefang-ban női éneklés csendül fel, tovább színezve ezt a nagyszerű albumot. Az albumot záró Die langste nacht akusztikus pengetéssel, fuvolával, dallamos kántálással az egyik legváltozatosabb dal nagyszerűen zárja e téli utazást. Mert igen, ez egy télik utazás, kegyetlen viharban, mely viharon lassan úrrá lesz a nyugalom.
2013-ban nagyon nehéz olyan black metal lemezzel előrukkolni, mely hallatlan egyediséggel lenne felvértezve. Az aki keres és kutat az általa kedvelt stílus után, néha találkozik A Winter Lost jellegű albumokkal. Külön öröm, hogy erdélyi kiadó terelgeti e rögös úton a kanadai metalosokat.

2013/12/07

Siculicidium: Hosszú út az örökkévalóságba 2013

A létezését kérdőjelezné meg egy zenekar, ha egy olyan kifejezést választ zenekara nevének, mely szorosan köthető egy jelenséggel és albumjain az adott ideológiát teljesen mellőzné. Ebből adódóan a „Hosszú út az örökkévalóságba” mélyen átitatódott a székelység (vagy teljesebben, az erdélyi magyarok) totális elnyomásával, saját fajtája által is naponta elárult, kiárusított nemzet sorsát, baját érzékeltető mondanivalóval. Ezt az zenét, szilárd meggyőződésem, hogy teljesen másként értelmezi az, aki nem érti, hogy Lugosi Béla miről is énekel a dalokban. Ez természetesen nem baj, hisz jómagam a zenéim 70 százalékát nem a mondanivaló, hanem a hangulat, az érzés miatt hallgatom nap, mint nap. Azonban, aki érti és átéli, mint jómagam is, hogy a sorok mit is jelentenek, minden egyes szava mélyen beleég a tudatába és így válik teljessé e friss kiadvány zsenialitása. 

A Siculicidum sűrű ködbe burkolózott társasága ezen alkalommal nem a mérhetetlen düh jegyében lépett az alkotás ösvényére, hanem valami egészen más érzés, szellemiség közvetítődik a 2013-as kiadványukon. Távolról sem a beletörődés, hanem valamiféle szilárd ellenállás, ami az olyan embert jellemzi, aki realizálja sorsát és rádöbben, hogy annyi évtizednyi harc és szenvedés után sajnos áldatlan állapota nem fog változni. Illúziókergetés csupán, éppen ezért az energiákat az értékek megtartására, emberség és méltóság megőrzésére fordítják.

2009-ben jelent meg az első albumuk, a köztes időben tavaly volt némi megmozdulás, két kisebb kiadványt jelentettek meg. Jómagam „A rothadó virágok…” EP-t birtoklom, a „Keringők” LP hanganyagát is hallottam. Az eltelt majdnem 5 év hozott némi változást a zenekar fizikai és szellemi megnyilvánulásában is.  5 év alatt sok minden változik, fejlődik, ezt a tényt figyelembe kell venni. Zenileg nehéz megmagyarázni (mintha üdvös dolog lenne megmagyarázni a zenét), érzékeltetni, hogy miben is más, de legjobb példa a címadó dal meghallgatása. Nekem rögtön kedvencemé lépett elő, és azóta is az album legjobb dalának tartom. Session zenészként egy trombitás is felvonultatnak, bizonyos fv, mely hangszer nagymértékben növeli a zene által sugalmazott nyomasztó atmoszférát. A gitárok úgynevezett necro hangzása már-már a tökéletesség határát súrolják. Ami nagyon nagy öröm, a dobos teljesítménye. Nem hozza a számomra tökéletes dobtémákat, de amiket néha a cineken kijátszik, az arra enged következtetni, hogy kemény potenciál rejlik benne. Nagyon nem értek egyet azokkal, akik az az elvet vallják, hogy a jó black metalhoz nem kell tökéletes hangszeres tudás…,  dehogy nem, főleg ami a dobokat illeti, annyi finomságot lehet becsempészni a zenébe.
Az akusztikus pengetések egy másik erőssége az albumnak. Azonnal felismerhető stílussal rendelkezik Pestifer, és amikor torzításmentesen használja gitárját, számomra örömünnep. A riffjei dallamosak, rendelkeznek kellő disszonanciával mely a Siculicidium sajátja.
Hogy miben más ez az album a bemutatkozó CD-től? A fentebb említett düh, harag vezérelte dalszerzés helyett más volt a mozgatórugó. Az albumot indító „Végtelen út”, mintegy intro-ként is szolgálva, egy hangulatos preludium, hangulatával már a más szelek fuvallatát érzékelteti. „A Bomlás illata” középtempós, dallamos riffjei, a cinek nagyszerű játéka erős indítást eredményez. A disszonáns felhangok, a bujkáló dallamok, Lugosi jellegzetes kántálása, postmodern verselést magamögé utasító verselése, mind-mind egy ereje teljében lévő zenekart prezentál.

A folytatás egy feszesebb ritmusú, igazi régisulis black szerzemény. Az akusztikus kiállás ráteszi a koronát a dalra. Kárörvendő, haláli kacaj…, nem első alkalom, hogy élnek ezzel a hatásos hangutánzó motívummal. A szöveg meg nem értése talán értelmetlené teszi, de nem az. A „Kozmikus zuhanás” régi ismerősként köszönt, egy zsigeri fast-black, sejtelmes billentyűs aláfestéssel. Érdekes, hogy e dalt hallgatva a Negura Bunget Zirnindu’sa albuma jut eszembe, tehát a norvég vonalas zenekarok hatása mutatható ki.

„Ezek vagyunk”. A Siculicidium ars poeticája-ként is felfoghatjuk. Vonszolt, beteges, korhadt, apokaliptikus hangulat a 2013-as év elkeseredett kisebbségi ember jajszava az igazságtalanság, a politikailag inkorrekt, történelmileg kisemmizett nemzet hangja. A trombita hangja olyan mértékben növeli a feszültséget, hogy szinte látom magam előtt a történelem igazságtalansága által meggyötört elkárhozásra ítélt lelkek hánykolódását. Nagyszerű dal. Minden igazi magyar szívét össze kell, hogy facsarja, gondolkodásra késztesse. Hasonlatok sorozata, felsorolás, mely egy véget nem érő lajstrom az igazságtalansággal szemben. Vádirat, mely talán egyszer az igazi bűnösök veszte lesz.


A „Melankolikus transzcendens” dal-t is tovább színesíti a trombita érces hangja, akusztikus kiállással gazdagítva. Hangulatában az albumot indító dallal rokonítható. Ebben a dalban figyelhetjük meg, hogy a basszusgitárt is szépen ki lehet hámozni a sűrű hangzásból.

A CD-t záró címadó az album legnyomasztóbb, egyben legjobb dala. Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a magyar Necropsia zseniális pillanatait juttatja eszembe. Egyféle monoton vokalizálás rágja fülünkbe, vési lelkünkbe, hogy mi is az ember sorsa. Itt már a kilátástalanság üli nászát a pusztulásra ítélt emberi elmúlással. Szinte érezni a sír borzalmas illatát. Egyféle sajátos értelmezése az örökkévalóságnak, egy meggyötört, kisemmizet ember monológja.

Az albumot sikerült olyan csomagolásban tárolni, mely szorosan követi a Siculicium 2013-as üzenetét. A „Halál fája” Shaun Beaudry gyönyörű munkája.

2013-om hozott pár nagyszerű albumot, köztük a „Hosszú út az örökkévalóságba” magasan az élen landolt…


2013/04/24

Blut aus Nord - Ultima Thulée 1995

A francia black metal mezőny az északon kialakult stílus másod-harmadvonalas hozománya. Ez nem azt jelenti, hogy valami nagyon gyenge utánzatról lenne szó, csupán nem voltak jelen a stí1us kialakulásakor. 
A 90-es évek első felében a Burzum, Dartkhrone, de tulajdonképpen az akkoriban működő norvég vonal hatására más országokban is kezdetét vette egy olyan zenei forradalom, mely soha addig nem ismert formában tálalta az extrém gitárzenét. Nincsen amit szépíteni, ezeknél a zenekaroknál túlnyomó részt az ideológia, a mondanivaló, a tartalmon volt a hangsúly, a zene másodlagos szerepet játszott. Ennek tudható be az a millió értékelhetetlen kiadvány, ami a mai napig elárasztja a black metal skatulyába beletartozó igencsak széles spektrumot felölelő irányzatot, zenei réteget.

A norvég vonalra szinte minden régió megadta válaszát. Master's Hammer, Rotting Christ, Blut aus Nord, ..., stb. Míg az első kettő jelen volt a stílus második hullámának felszínre törésénél, a Blut aus Nord később kezdte működését. A Normandia-i Mondeville-ben (a II. világháború egyik véres csatájának a helyszíne, lévén Caen egyik külvárosa) alakultak 1993-ban, Vlad néven. Legfőbb zenei hatásuk egyértelműen az excentrikus zenész által, Varg Vikernes, létrehozott Burzum nevezhető meg, annak ellenére, hogy csupán kíváncsiságból fellapozva a híres-nevezetes metal-archives.com oldalt, rajtam kívül még egy személy szavazta be a Similar Artist közé, hogy : Burzum. Van ott helyette minden finomság, érdemes felkeresni az oldalt , jókat lehet mulatni.

Akár a Burzum zenéje (hadd lovagoljak még egy keveset ezen a vonalon), a Blut aus Nord is teljes mértékig a hangulatok, képek, érzések hangjegyekbe való ültetése. Akárcsak a klasszikus zene, mint például Beethoven példátlan opusa-i. Mindezek mellett zeneileg is csemege, a csodálatos harmóniák, hangszerelés az, ami a zenei kifejezőeszköz ilyen szinten való művelését eredményezi.

Ha valaki később csatlakozott a metal zene csodálatos világához, az ilyen albumokat, mint őskövület fogja fel, még a fáradságot se veszik, hogy visszaássanak a múltba. Ennek tudható be az, hogy egy Wolves in the Throne Room zenekart istenítenek, egy Blut aus Nord-ot pedig semmibe se vesznek. Kialakul a tojás tojta tyúk szindróma, amikor a 10-edvonalas zenekar hatott arra, aki évtizedekkel (mondjuk 2 évtized) a létezése előtt már olyan hangulatos részekkel színesítette muzsikáját, ahogy teszik a BaN az albumnyitó The Son of Hoarfrost dal közepén. Igaz, hogy mennyire Alcest? Hoppá! Szóval, nincs új a nap alatt, csupán nem hallottál eleget. Igen. Ezért nem tud egy olyan figura, aki lassan 25 éve szereti és hallgatja a fémzenét, lelkesedni az olyan hatásvadász muzsikákkal, mint az utóbbi évek post előtaggal felruházott akármilyen zsenializmussal megvádolt lemezek.

Az Ultima Thulée egy extrém Pink Floyd-ként is leírható. Nem vagyok gyors fogyasztója a 70-es évek pszichedelikus progresszív muzsikájának, azonban el tudom képzelni azt a nyitott Pink Floyd rajongót, aki értékelni tudná a BaN muzsikáját. Az extrém jelző-t nem szabad ennél az albumnál olyan zenekarokkal asszociálni, mint a Mayhem, Darkthrone. Szélsőséges, de nem olyan szinten, mint egy romboló, hanem szélsőséges, mint egy olyan gondolkodó, aki nem veszi be kritika nélkül a mások által terjesztett maszlagot. Ez a zene csodálatos, ha eltekintünk az extrém vokalizálástól, nem marad ok, hogy bárki kizárja a meghallgatását, esélyt adva, hogy lelkileg sokkal gazdagabb legyen, mint az átlag polgár, aki a reklámok világának él (jobban mondva: pusztul).

Ambient black metal. Ezzel a skatulyázással sok zenekar munkásságát le lehet födni. Jancsi és Péter a hálószobában felmaszatol a Yamaha szintijével valami ócska, primitív mormogást (pl. lásd: Annorkoth). A jó ambient zenész olyan, mint a jó pedagógus: a környezet hangulatait úgy adagolja, hogy a befogadó még legkisebb jelét se érezze az erőltetésnek, a kényszernek. A zenész olyan formában adagolja az érzéseket, hogy közben mindenki a saját bánatát, örömét látja felszínre törni. Ezt nevezik muzsikusnak, dalírónak, aki úgy el tudja csípni a pillanatot, mint a festő. Ő nem vászonra reflektál ecset és színek segítségével, hanem rezgéssel, melyet fülünk által a lelket érinti meg. A hangjegyek mennyisége soha nem határozza meg a minőséget. A jó népdal attól lesz zseniális, hogy a szavak összecsengnek képeket alkotva, a száraz papolás hangulatokká áll össze. Petőfi verseit olvasva soha nincsen olyan érzete az embernek, hogy "kidobom a kutyáknak". Ilyen a BaN muzsikája is.

Ezt a zenét az ideológiát teljesen mellőzve is lehet évezni, sőt, jómagam soha egy pillanatra se próbáltam úgy értelmezni, hogy sugall valamit az Ultima Thulée. Bármikor elő tudom venni, bármikor élmény a hallgatása. Egy jó társ.

2013/04/19

Candlemass - Epicus doomicus metallicus 1986

1986. Reign in blood, Master of puppets, Stronger than heaven, Fatal portrait, Peace sells..., Somewhere in time... és a sort zárom: Epicus doomicus metallicus.
Vannak a metal zene rövid történetében sorsfordító évek, mint 1980, 1986, 1991, 1996, ... Mindközül a legizgalmasabb az 1986-os és az 1991-es, természetesen számomra.

1986-ban napvilágot látott egy olyan album, mely hangulatában, daliban megtestesítette azt a világot, amit a metal muzsika tulajdonképpen jelent. A Black Sabbath mélyen blues-ban gyökerező muzsikája, a Mercyful Fate okkult világa, az Iron  Maiden epikusabb megközelitése, a Manilla Road misztikussága és a Trouble, Saint Vitus borult, pszichedeliával átitatott dallamai találkozott itt és ülte szeánszát.

Számomra ez az album a tökéletes epikus doom zenét rejti. Egyetlen másodperce sincs, mely fölösleges lenne, a lemez hallgatása közben teljesen bezárul előttem a külvilág, megszűnök létezni. A Mercyful Fate lemezei után számomra a tökéletes metalzenét a 80-as években a Candlemass testesítette meg. Erő, dallam, mindez gitárokkal előadva, semmi cicoma, fölösleges teatralitás, ami annyira elterjedt a 80-as években.

Minden dalok legnagyobbika, a Solitude olyan albumnak nyitja ajtaját, mely minden fémszívű gyűjteményében legelőkelőbb helyen kell álljon. Nálam talán az Emperor az a zenekar, mely megelőzte a Candlemass-t. A 80-as éveket jellemző meleg hangzás minden egyes hallgatáskor libabőrt eredményez.

Leif Edling dalírói zsenialitása olyan dalokat eredményezett, mint az Under the Oak, melyet 1989-ben a Tales of creation albumon újra is vettek, számomra a Candlemass legjobb, legkarakteresebb, legkarizmatikusabb énekesével, Messiah Marcolin-al. Tudom, hogy ez vitatható, de ízlések és pofonok. Számomra az ő éneke a tökély. Robert Lowe-t soha nem tudtam megszokni a Candlemass-ban, énekét zseniálisnak tartom, de ő számomra a Solitude Aeturnus énekese.

Meggyőződésem, hogy a zene kialakulásában nagyon meghatározó volt az észak fagyos hangulata. Benne van az elmúlás szomorú valósága, de ugyanakkor fel is emel. Magasztos.

2013/04/17

Atheist - Piece of time 1989

Jómagam az egyik kezemen meg tudom számolni azon albumokat (metal), melyek több év(tized) távlatából is ugyanazt a frissességet nyújtják, mint anno, a megjelenés évében. Ezek közé tartozik Az Atheist debütalbuma, az 1989 augusztásban napvilágot látott Piece of time is.

Ez az az album, a death metal történelem egyik sarkalatos kiadványa. Köztudott, hogy a technikás death muzsikát mindenki Chuck Schuldiner-el (nyugodj békében Chuck) azonosítja, ami ugyanakkora tévedés, mint a 4+4=9. Mint matematikai egyenlet, a 4+4 soha nem lehet 9, úgy az 1989-es megjelenés, és az a tény, hogy három dal erről az albumról már a 1988 év elei demo-n is szerepelt, valahogy nem stimmel a Death sem a Spiritual, sem a Human 1991-es megjelenésével. Oldalakat lehet olvasni az internet fura világában, akik a Death albumait jelölik meg a technikás death metal születésének..., hadd legyen így, szegények 1989-ben esetleg ha tervbe voltak véve,..., esetleg.

Az Atheist minden szempontból megelőzte korát, és ahogy ez lenni szokott, egy-két szakmabelit, zene fanatikust leszámítva, a megjelenés éveiben nagy értetlenség fogadta. Aki a 80-as évek metaljának a felszíne alá tekint, sok érdekességet fedez fel. Az akkori thrash hullám nagyjai mellett számos olyan formáció ténykedett, akik teljesen más felfogásban tálalták a szikár, szögletes riffeket. Agyasabb, matekosabb megközelítéssel álltak a dalok megírásához. Gondoljunk csak a páratlan svájci Coroner-re, a titokzatos Mekong Delta-ra, a Voivod-ra. Az Atheist mélyen a thrash eszelősebb válfajában gyökerezik, de mint minden újító, ő is túllépte a stílus korlátait. Az akkoriban éledező death metalból az agressziót, a megközelítést örökölte, a dalkompozíciók, szerkezetek felépítése pedig az agyas thrash zenekarok irányát követte. Stílust alapított.

Semmi értelme annak, hogy ezt, vagy azt a dalt elemezgetni kezdjem. A Morrisound stúdióban felvett anyag (1988 év végén került felvételre) példaértékűen szól. A lélektelen témahalmozás távol áll az "Istentelen"-ek dalaitól. Minden egyes dal elindul valahonnan és tart valahová. Ugye-ugye ez milyen ritka manapság?

Olvastam a 90-es évek elején, valamikor 1992-ben egy interjút Kelly Shaefer-el, aki akkor értetlenül állt az olyan kritikák olvasásakor, hogy a felvételek alatt a z ujjaik belegabalyodtak a húrokba. Na igen..., most meg hányan próbálják követni ezt a "húrrbagabalyodós" muzsikát, igaz??? És közben a lélektelen témahalmozgatóknak tényleg belegabalyodik a húrok közé az ujjai, mert nincs lélek, csak matek, mely segítségével precízen egymás mellé teszik a hangokat. Az Atheist kortalan muzsikája mindig zenei élmény, csemege az arra fogékonyaknak. 32 perc zenei orgazmus.

1.     Piece of Time     04:33      
2.     Unholy War     02:18      
3.     Room with a View     04:06      
4.     On They Slay     03:38      
5.     Beyond     02:59      
6.     I Deny     04:00      
7.     Why Bother?     02:56
8.     Life     03:12      
9.     No Truth     04:28
     
      32:1

Diabolical Masquerade - Nightwork 1998

Akármekkora klisé, úgyis igaz. Vannak nevek, melyek garanciák a minőségre. Ha azt mondom, hogy Dan Swanö és Anders "Blakkheim" Nyström, - természetesen egy olyan közegben, melyben a 90-es évek metal zenéje irányadó -, akkor ott nagyot tévedni nem lehet. És láss csodát, nem is tévedett e két muzsikus.
1998-ra a black metal kilőtte a teljes munícióját, a riffeket ezredszer is felhasználó bandák tömkelege megfullasztotta a mezőnyt. A régi thrash riffek átértelmezése már nem hozott annyi újdonságot, mint 3-4 éve.

Svédországban a black metal különleges, sajátos formáját tálalták a zenészek, nem voltak (akkora) botrányok, mint norvég honfitársaiknál. Egyik felől a brutális előadásmód, másikról a heavy metalos behatást sem nélkülöző, death metalos ízzel tálalt fekete fém volt, ami jellemezte e fagyos földrészt. A tökéletes doom/death metalt megtestesítő Katatonia gitárosa, Anders "Blakkheim" Nyström megálmodott egy olyan egyveleget, mely a Diabolical Masquerade-ben materializálódott. Csúcspontja a 1998-as Nightwork, mely röpke 39 percével mind a mai napig megőrizte zsenialitását. Tulajdonképpen miről is van szó? Billentyűs hangszerekkel gazdagon átitatott extrém metal-ról. Hoppá! Hogy a Dimmu Borgir és a Cradle of Filth is ilyen zenét játszik? Így van..., csupán annyi a különbség, hogy a pózolás, iparrá fejlesztett image itt teljesen értékét veszti, marad helyette a ZENE.

Kezdjük rögtön a The Eerie Obzidian Circuz dallal, mely a 6-ik. A viszonylag egyszerű, thrash-es riffek olyan masszív billentyűmasszában fortyognak, mely minden hallgatásnál libabőr. Az akusztikus rész csodás harmóniái Bal Sagoth-i monumentalitássá alakulva zárják a kompozíciót. A Haunted by Horror folytatásban gyönyörű zongorafutamokat figyelhetünk meg, majd a fő motívumot akusztikás gitárral felvezetve tetőződik az album legszebb momentuma. A laza, trillás riffek-el lezárt album mint egy véget nem érő ördögi kőr, arra késztet, hogy az Ismétlés gombot már az elején bekapcsoljuk...

..., mert elkezdődik egy utazás, utazás a hangulatok világában. Van, aki elemezgeti az albumot, van aki hagyja, hogy a hangulat magával ragadja. Ennek az albumnak van hangulata... Érdemes fülessel hallgatni, az élmény garantált.

Sokan kételkednek a black metal zeneiségében, hallva egy-két necro/kult banda albumát. Ez a zene a fekete fém egyik oldalhajtása, nyomokban találunk benne csak kimondottan black metal-t, de mindenki, aki vonzódik a metal muzsikához, hallgassa meg, lehet, hogy új távlatokat nyit életében.

1Rider on the Bonez 5:54
2Dreadventurouz 5:46
3The Zkeleton Keyz to the Dead 5:17
4Thiz Ghoultimate Omen 4:33
5All Onboard the Perdition Hearze! 4:56
6The Eerie Obzidian Circuz 5:37
7Haunted by Horror 6:57

2013/02/09

Morgoth - The Eternal Fall/Resurrection Absurd (1990/1989)

A 80-as évek végén a thrash láz már a múlté, a műfaj kifáradt, habár a 90-es években, főleg az elején, születtek komoly alkotások. A 80-as évek vége, 90-es évek eleje a death metal-tól volt hangos, akkoriban egy műfaj volt születőben. Jómagam a stílus születésével együtt nőttem fel, az első próbálkozásokat tinifejjel már hallgattam.

A jelen ismertetőm tárgya két olyan legendás EP, mely a mai metal mezőny számára intő példa kell, hogy legyen. Miért mondom ezt? A mostanság napvilágot látott kiadványok kevés százaléka ér el ilyen minőséget. Most nem arról beszélek, hogy ezt a szintet nem érik le, hanem a maga nemében a kiadvány megállja a helyét, minőségi zenét mutat fel. Akkoriban sokkal egészségesebb volt a teljes metal mezőny. Mostanában naponta több kiadvány jelenik meg, mint mondjuk 1990-ben 3 hónap alatt. Ez automatikusan a színvonal borzalmas romlásához is vezetett, ami nem új keletű, de az utóbbi 10 évre nagyon is jellemző.

A CD-re fordított időrendben tették a dalokat, vagyis az 1990-es "The Eternal Fall" 5 dalával kezd a CD. A dalokban thrash riffeket is fellelhetünk, de itt már többről van szó, ez halálfém a javából. A Morgoth nem akart a világ legextrémebb, leggyorsabb zenekara lenni, és éppen ebben rejlik a dalok ereje. A későbbi albumokon fellehető stílusjegyek, Morgoth ízek már ezeken a korai zsengéken is jelen vannak, ami ugyebár kiemeli az adott zenekart a szürke másolok hadából. Talán a Sodom-hoz álltak legközelebb, a korai időszak fel-felsejlik. Ez szerintem csak erény lehet, semmiképpen nem hátrány, azonban másolásról egyáltalán nem beszélhetünk. A "White Gallery" dal hangulatfestő kiállásai szokatlanok, de szerves részét képezik a hangulateremtésnek. Igazi dalok, nem agyatlan tekerések, príma riffek. Nagyszerű dal, érdemes ezzel kezdeni az ismerkedést. A minden dallamot nélkülöző szóló már Slayer-i hatásokat is mutat.



A kalapáló dobokat támogató basszusgitárt nem rejtették "véka alá", tisztességesen dörren meg a négyhúros, plusz erőt szolgáltatva. A "Pits of Utumno" daluk a demo-ról került ide. Mivel azt a dalt nem hallottam, nem tudom mennyit változhatott, minden esetre, ez egy nagyszerű dal. Billentyűs aláfestések, doom-os, súlyos riffek. A szóló enyhén Megadeth-es, de ezeket a dolgokat csak viszonyításképpen mondom. Akkoriban nem volt divatban billentyűs hangszereket használni, sőt, sokan el is ítélték az ilyen zenekarokat, hisz azt mondták, gyengíti a zenét. Mekkora baromság.
A következő 5 dal az első, 1989-ben megjelent "Resurrection Absurd" EP, kislemez dalai. Megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nekem  mindig is jobban tetszett az Abszurd feltámadás. Zsigeri, igazi ősi metalt rejt, egy valódi death metal zsenge, minden szépségével, minden erényével. Hangzása kissé zajosabb, ne feledjük, itt visszább vagyunk az időben egy évet.

A "Travel" című dal a "Cursed" albumuk előfutárának is tekinthető. A zseniális dalszerzés már itt fellelhető, kialakult a Morgoth stílus, már az első komolyabb kiadványon. Ez jelenti azt, hogy a zenekar a megalakulás után nem rögtön azon volt, hogy mindenáron riogasson minket egy kiadvánnyal, hanem próbáltak, dalokat írtak, majd mikor elérkezettnek érezték az időt, kiadtak 5 dalt. vagyis 4 évig inkább vártak, érlelték a dalokat. Ezért volt lehetséges akkoriban, hogy minden kiadványra rádobtuk magunkat, mert tudtuk, csak jó lehet. Tartott ez kb. 1995-ig.


A "The Afterthought" instrumentalis dal megmutatja, hogyan is értelmezte a Morgoth a thrash metal egyik keményebb vonalát, hogyan is születik egy death metal történelem. Ezek a németek tudtak zenélni kérem, nem faltámasztani használták a gitárokat. És akkor máris elérkeztünk a "Selected Killing" dalhoz. Hangulatfestő felvezető, szikár, thrash-es riffelés, akár a Kreator a legszebb pillanataiban. A dal közepén egy akusztikus gitár által feljátszott hangulatterméssel teszik rá a pontot "i"-re. Tökéletes dal egy kezdődő stílus hajnalán.

The Eternal Fall 1990

1.    Burnt Identity     03:52
2.    Female Infanticide     03:14
3.    White Gallery     04:07
4.    Pits of Utumno     04:38
5.    Eternal Sanctity     02:17

     18:08

Resurrection Absurd 1989

1.    Dictated Deliverance     03:07
2.    Travel     05:09
3.    The Afterthought     03:24
4.    Selected Killing     06:38
5.    Lies of Distrust     04:38

     22:56