Morgoth - The Eternal Fall/Resurrection Absurd (1990/1989)

A 80-as évek végén a thrash láz már a múlté, a műfaj kifáradt, habár a 90-es években, főleg az elején, születtek komoly alkotások. A 80-as évek vége, 90-es évek eleje a death metal-tól volt hangos, akkoriban egy műfaj volt születőben. Jómagam a stílus születésével együtt nőttem fel, az első próbálkozásokat tinifejjel már hallgattam.

A jelen ismertetőm tárgya két olyan legendás EP, mely a mai metal mezőny számára intő példa kell, hogy legyen. Miért mondom ezt? A mostanság napvilágot látott kiadványok kevés százaléka ér el ilyen minőséget. Most nem arról beszélek, hogy ezt a szintet nem érik le, hanem a maga nemében a kiadvány megállja a helyét, minőségi zenét mutat fel. Akkoriban sokkal egészségesebb volt a teljes metal mezőny. Mostanában naponta több kiadvány jelenik meg, mint mondjuk 1990-ben 3 hónap alatt. Ez automatikusan a színvonal borzalmas romlásához is vezetett, ami nem új keletű, de az utóbbi 10 évre nagyon is jellemző.

A CD-re fordított időrendben tették a dalokat, vagyis az 1990-es "The Eternal Fall" 5 dalával kezd a CD. A dalokban thrash riffeket is fellelhetünk, de itt már többről van szó, ez halálfém a javából. A Morgoth nem akart a világ legextrémebb, leggyorsabb zenekara lenni, és éppen ebben rejlik a dalok ereje. A későbbi albumokon fellehető stílusjegyek, Morgoth ízek már ezeken a korai zsengéken is jelen vannak, ami ugyebár kiemeli az adott zenekart a szürke másolok hadából. Talán a Sodom-hoz álltak legközelebb, a korai időszak fel-felsejlik. Ez szerintem csak erény lehet, semmiképpen nem hátrány, azonban másolásról egyáltalán nem beszélhetünk. A "White Gallery" dal hangulatfestő kiállásai szokatlanok, de szerves részét képezik a hangulateremtésnek. Igazi dalok, nem agyatlan tekerések, príma riffek. Nagyszerű dal, érdemes ezzel kezdeni az ismerkedést. A minden dallamot nélkülöző szóló már Slayer-i hatásokat is mutat.

A kalapáló dobokat támogató basszusgitárt nem rejtették "véka alá", tisztességesen dörren meg a négyhúros, plusz erőt szolgáltatva. A "Pits of Utumno" daluk a demo-ról került ide. Mivel azt a dalt nem hallottam, nem tudom mennyit változhatott, minden esetre, ez egy nagyszerű dal. Billentyűs aláfestések, doom-os, súlyos riffek. A szóló enyhén Megadeth-es, de ezeket a dolgokat csak viszonyításképpen mondom. Akkoriban nem volt divatban billentyűs hangszereket használni, sőt, sokan el is ítélték az ilyen zenekarokat, hisz azt mondták, gyengíti a zenét. Mekkora baromság.
A következő 5 dal az első, 1989-ben megjelent "Resurrection Absurd" EP, kislemez dalai. Megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nekem  mindig is jobban tetszett az Abszurd feltámadás. Zsigeri, igazi ősi metalt rejt, egy valódi death metal zsenge, minden szépségével, minden erényével. Hangzása kissé zajosabb, ne feledjük, itt visszább vagyunk az időben egy évet.

A "Travel" című dal a "Cursed" albumuk előfutárának is tekinthető. A zseniális dalszerzés már itt fellelhető, kialakult a Morgoth stílus, már az első komolyabb kiadványon. Ez jelenti azt, hogy a zenekar a megalakulás után nem rögtön azon volt, hogy mindenáron riogasson minket egy kiadvánnyal, hanem próbáltak, dalokat írtak, majd mikor elérkezettnek érezték az időt, kiadtak 5 dalt. vagyis 4 évig inkább vártak, érlelték a dalokat. Ezért volt lehetséges akkoriban, hogy minden kiadványra rádobtuk magunkat, mert tudtuk, csak jó lehet. Tartott ez kb. 1995-ig.

A "The Afterthought" instrumentalis dal megmutatja, hogyan is értelmezte a Morgoth a thrash metal egyik keményebb vonalát, hogyan is születik egy death metal történelem. Ezek a németek tudtak zenélni kérem, nem faltámasztani használták a gitárokat. És akkor máris elérkeztünk a "Selected Killing" dalhoz. Hangulatfestő felvezető, szikár, thrash-es riffelés, akár a Kreator a legszebb pillanataiban. A dal közepén egy akusztikus gitár által feljátszott hangulatterméssel teszik rá a pontot "i"-re. Tökéletes dal egy kezdődő stílus hajnalán.

The Eternal Fall 1990

1.    Burnt Identity     03:52
2.    Female Infanticide     03:14
3.    White Gallery     04:07
4.    Pits of Utumno     04:38
5.    Eternal Sanctity     02:17

     18:08

Resurrection Absurd 1989

1.    Dictated Deliverance     03:07
2.    Travel     05:09
3.    The Afterthought     03:24
4.    Selected Killing     06:38
5.    Lies of Distrust     04:38

     22:56

Neokhrome - Perihelion (2012)

Azok a zenehallgatók, akik az aktuális divathullámon nem tudnak felülemelkedni, soha nem fognak megtapasztalni olyan zenei élményt, milyet pl. a Neokhrome 2012-es év végén megjelent albuma nyújt. Mondjuk az olyannak lehet, hogy ez az album is egy lenne a naponta tonnaszámra megjelenő semmitmondó kiadványok sorában. Hagyjuk meg nekik a gyors fogyasztású, háttérzajként tökéletesen funkcionáló agyzsibbasztást, mi meg örvendjünk, hogy 2013-ban ilyen CD-k is napvilágot látnak. (stílusosan tűzvilágot).

Szögezzük le gyorsan az elején, hogy ez a Neokhrome nem az a Neochrome. Itt nem csupán egy "k kontra c" betűnyi különbség van, ettől sokkal többről van itt szó. A k betű fenekestől felforgatta a zenei világot, én csupán azért állok értetlenül a dologgal szemben, hogy egészségesebb lett volna egy teljesen új név felvétele. Ezt nem a tagcserék miatt mondom, mert attól, hogy lecserélődik a tagság, vagy elhagyja a zenekart valaki, még nem kell nevet változtatni, de itt nagyon indokolt lett volna. Na, ennyit a szőrszál darabolásáról, nézzük mit rejt ez a gyönyörű csomagolásba rejtett korong.

Perihelion: az a pont, ahol egy bolygó a legközelebb kerül a Nap-hoz. Pfujjjj, mondhatnátok, újabb zenekar, melyik papol a globális felmelegedésről. Na. STOP. Itt nem erről van szó. Szóval a világégés problematikáját nem ez az album feszegeti, rögvest hozzáteszem, szerencsére. Itt egészen más dolgokról van szó. A Neokhrome által felölelt stílus alapjait valamikor a 90-es évek közepe táján, első felének második dekádjában tették le a messzi északon, olyan zenekarok, mint az Emperor, elsősorban, de rögtön a Borknagar-t is meg kell említeni. Azt mindenki maga döntse el, hogy milyen mértékben van itt jelen ez a zenei világ, ki mennyire ismeri az említett zenekarokat, annak függvényében hozhat csupán döntést. Soha ne az első benyomás szerint ítélj, tanítják a pszichológusok, habár sok ember sajnos ez alapján dönt. Hiba!

Mielőtt kézhez kaptam a CD-t, Gyula egy linket küldött a fenti youtube-os videóval. Nem mondhatom, hogy túlságosan lelkes voltam tőle, de a kis szösszenetből is éreztem, hogy érdemes lesz erre az albumra időt szánni. Mert igen, ez nem egy elsőre, sőt még talán harmadik, negyedik hallgatásra sem ható anyag. Jómagam már vagy tucatszor végighallgattam, és nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy megszületett az az album, melynek színvonalához (természetesen egy adott stíluson belül beszélünk) még közelébe se ért egyetlen magyar zenekar sem. Ha arra gondolok, miféle kiadványokat találunk a mai zenei piacon 2-3-szoros többletáron, elfog a sírás. Na, de mivel tudjuk, hogy a földön nem volt és nem is lesz igazság, beletörődök és egyben boldog vagyok, hogy ért az a szerencse, hogy ilyen zenét sodort az utamba a sors.

Ez az az album, mely nem hangokat, hanem érzéseket tartalmaz, elejétől a végéig. Sokadik hallgatásra sem tudom úgy hallgatni, hogy mit is játszik a gitár, a dob, a basszus, itt a végeredmény az mely magával ragad. Mihelyt fölteszem, a szobám kitágul, egy teljesen más dimenzióba röpít a hangfalakból kiáradó melódia. Ez az az album, mely segítségével úgy utazhatsz, hogy egy centit sem kell elmozdulj.

Az első benyomások után próbáltam mélyebbre ásni. Figyelmesen hallgatva a dalokat, rengeteg olyan megoldást találunk, melyre elégedetten csettinthetünk. Minden alkalommal libabőrös leszek, mikor hallom a laza trillázós riffelést, mely  a gitár mind a hat húrját pengetve jön létre. És mindez úgy tud szépen beleolvadni a zenébe, hogy a billentyűs hangszerek által létrehozott alapozás teljesen eltérő dolgokat hoz. Nem tudok betelni vele, ez zeneileg is egy érett, zseniális album. Aki itt nem lel zenei gyönyörre, az kérem, hagyjon fel a zenehallgatással, annyi más hobbi van világszerte. Tessék meghallgatni a "Rise Above the Ridge" dalt, majd megértitek, miről próbálok nektek mesélni.

Meg kell említsem az instrumentális részeket, melyek az album fénypontját jelentik. Amikor feltettem a CD-t és felcsendült az "Aurea", rögtön szerelmes lettem bele. Akár egy elfeledett Amorphis dal, hamisítatlanan dallamok, érzések. Egyből helyreigazította hozzáállásomat, lévén szó egyik kedvenc zenekaromról. Az albumázró "Cold Ashes of Vanished Time" is egy Amprphis-ra hajazó résszel indít, szóval van itt finomság bőven.

Bármit is mondanék ezek után, csak fokozná a magasztaló sorokat, ezért csak egyet mondok: Gyula, méltán lehetsz büszke a Perihelion-ra. Gratulálok!

Amorphis - Far from the Sun (2003)

Sokan vannak, akik soha nem tudták "megbocsátani" a finn Amorphis-nak, hogy hátat fordítottak az első két lemezen hallható stílusnak, elkalandoztak egy lágyabb stílus fele. Jómagam a "The Karelian Isthmus" megjelenése napjától imádom zenéjüket, és bevallom, az Elegy lemez nekem se tetszett. Emlékszem, az akkori egyetlen metal/rock (de inkább metal) zenével foglalkozó rádió műsort a haverommal éjszakát nem kímélve hallgattuk, és Gabi Gombos (Erdélyről van szó) amikor bekonferálta az Amorphis Elegy albumának dalait, enyhén szólva is fintorogtam. Majd pár napra meglett a teljes nagylemez, hallgattuk és hallgattuk. Hallgattuk és megszerettük. Tulajdonképpen a zseniális (mások egy halvány P. Lost kópiának tartják) "Tales from the Thousand Lakes" után egyenes út vezetett a rockosodás, 70-es évek rock hatásait sem nélkülöző lemezhez.
Most az Amorphis életmű egyik borzalmasan alulértékelt darabjáról szeretnék szólni, a "Far from the sun" -ról. Ez az utolsó album, melyen még Pasi Koskinen-t halljuk. Az Elegy-n bemutatkozó énekes páratlan dallamokat énekel, nekem soha nem volt semmi bajom a hangjával. Érzéssel adta elő a sokszor teljesen lelazult dalokat, új színt adva az amorphisi muzsikának.

Ez az album már nem metal, de ha fölteszem egy olyannak, aki csak az első lemezüket hallotta, az is rávágja, hogy itt az Amorphis. És ez a fontos, hogy egy zenekar rendelkezzék saját stílussal, kimunkált dallamvilággal, mely csak rá jellemző, na és a több ezer szolgai másolóra :) .
Hogy mitől jó ez az album és miért érdemes 10 év távlatában is előásni? Nekem nagyon kevés 70-es években ténykedő zenekar albuma tetszik, mondhatni egyik kezemen meg is számolhatom, azonban ahogy ezek a finnek tálalják, az teljesen magával ragadó. És éppen ez benne a legzseniálisabb, hogy a 40 évvel ezelőtt tomboló art rock, pszichedelikus, progresszív elemeket vegyítik finn népi elemekkel. Azonban itt le kell szögezni, hogy ez még csak halványan sem egy folk-rock lemez, még csak a hatásokról is visszafogottan kell beszélni. Egy számomra megfoghatatlan elegyet képez a fent vázolt stílusok kavalkádja, a végeredmény egy befele fordulós, igazán magával ragadó zenét eredményezett. Sokszor egy Deep Purple-t (Killing Goodness) hallok, kellő Hammond orgonával, máskor egy teljesen elszállt lebegősebb dalt, melynek még a rockhoz is alig van köze. Ezzel az albummal egy metalos nem nagyon van amit kezdjen, de a nyitott, érdekes muzsikákra vágyók csemegeként fogják habzsolni.
Érdemes megfigyelni a dalírási stílusukat. A szóló gitár a teljes dalon végigjátssza a vezérdallamot, kitágítva a dal horizontját, kontrasztban az énekkel, egy csodálatos harmóniát létrehozva.
Ez az az album, melyet minden olyan igényes zenéket kedvelő ember meghallgathat, aki vágyik egy kis nyugalomra. Én nem vagyok hatalmas szövegelemző, tehát a mondanivaló kihámozását tegye meg mindenki saját maga, én nem teszem. Szárnyalok a csodás melódiákkal.

Dordeduh - Dar de Duh (2012)

A Dordeduh zenekar történetét nem írom le, bárki, aki érdekelt a témában, rálel az interneten, minimális erőfeszítéseket téve. Röviden, hogy azért képen legyünk, itt a Negura Bunget két oszlopos tagja, Hupogrammos és Sol Faur űj zenekaráról van szó, akik kiléptek a N.B. zenekarból. Ennyit csupán, hogy a zenei örökséget tudjuk beazonosítani.
Szinte lehetetlen úgy beszélni a Dordedu-ról, hogy a Negura Bunget ne kerüljön szóba, de ez gondolom nemhogy ront, hanem egyenesen erény, hisz a N.B. zenéje olyan mélységekig jutott el, albumról albumra, mely nem szorítkozik komolyabb magyarázkodásra.
A folk jelző a metal zene világában mára teljesen  kiárusítódott, ha valaki folk metal-ról beszél, rögtön az ihajcsuhaj, legtöbbször a skandináv államok valamelyikében, vagy Németországban ténykedő humpa vagy 'mittomén milyen zenét kultiváló stílusmegjelölés az elsődleges. Nagyon csínján kell bánni tehát ezzel az eljátszott kifejezéssel, és ennek ellenére én nem tudom másképp leírni a Dordeduh zenéjét, mint folk metal, több más agresszívebb stílus keveredésével.
Ilyen tökéletesen még senki nem adta vissza a román autentikus folk muzsikát, a maga ősi erejével, természetesen metal (kedvenc stílusom) zenébe ágyazva. A pánsíp hangja a legdurvább részek alatt is varázslatos. A trillázós, akkordbontogatós, hamisítatlan északi riffek olyan régen elfeledett hangulatba kalauzolnak, mely minden fanyalgót falhoz állít. Kérem, itt minden hangnak miértje van, nem a CD hosszát duzzasszák.
Ha a román muzsika nem akar szélsőségesen nemzeti lenni, lehántjuk róla a történelmi frusztráltságot, amit kétes múltjuk dicsőítésére, túlzásokkal teletűzdelt, patetikus szövegviláguk eredményez, marad egy értékes dallamvilág, melyből az albumkezdő, több mint 16 perces "Jind de tronuri" levezetéseként hallhatunk. A "Flăcărarii" daluk egyik riffje is ezen zenei világból merített ihletet.

Aki keveset is jártas a Balkán népek népzenei világában, ezt az albumot hallgatva is feltűnően sok hasonlóságot fog felfedezni az albán és román népzene között..., talán, ...., mert nincs is különbség, talán..., mert a kettő, ..., ugyanaz. A két kultúra közti átfedésék a véletlen egybeesés elméletét teljesen kizárják, ezt sajnos nem veszik figyelembe, vagy nem akarják figyelembe venni a hatalmon lévők.
Az albumon szinte egyenlő arányban vannak finom akusztikus pengetések, részletek, mint keményebb, agresszívebb. Az időutazáshoz kellően elégséges zenei aláfestés olyan képeket villan fel bennem, mint a kárpátok uralta fenséges tájak varázsa. Ez a zene magasztos, akár egy katedrális, szinte kikezdhetetlen. Talán nem esek túlzásokba, ha azt mondom, hogy a megalkotás pillanatában a művészek ráéreztek az alkotás lényegére, kidobtak minden olyat, mely kicsit is csorbítaná az értéket.
Ez a zene túlságosan is közel áll az Enslaved által megálmodott és tökélyre fejlesztett zenei világhoz, de szó sincsen arról, hogy valami másodvonalas másoló lenne a Dordeduh, csupán arról, hogy mindkét zenekar ugyanazon eszközökkel értelmezik saját zenei gyökereiket.
Az album több, mint 70 perc, melynek végighallgatása nem fullad unalomba, a zenei csemegék csak amúgy sorjáznak. Aki beruház erre a zenei utazásra, jobban teszi, mintha kemény eurókat költene holmi algás, szónikusan fertőzött tengerpartra.

http://www.facebook.com/Dordeduh

ColdWorld - Melancholie² (2008)

Ennek a lemeznek nálam különös története van. 2011-ben a februári szesszióra készülődvén, a sok jegyzetböngészést néha meg-megszakítottam egy atmoszférikusabb zenét rejtő album meghallgatásával. Tél lévén (kedvenc évszakom, ... tudja fene miért...), olyan általam addig nem ismert zenék után kutakodtam, melyek visszaadják a tél fagyos ridegségét, szépségét. Egy közismert webes felületen elég előkelő helyen végzett az úgynevezett blackgaze, atmospheric black metal stílusban. Nosza neki, meghallgattam. Az elmúlt évek black metal túlzsúfoltig leterhelt mezőnyében számomra egy fényrobbanásként értelmezett meglepetés erejével hatott ez az egyszemélyes, német-földről érkező "zenekar". Azóta sikerült beszereznem egy eredeti példányt, melyet nyugodt szívvel helyeztem a Pantheon gyöngyszemei közé.
Sok zene van, mely hűen visszaadja a téli táj zordságát, a hóvihar orkáni, pusztító erejét, de mind közül a Melancholie² első másodpercétől az utolsóig e gyönyörű évszak egy-egy dicshimnusza. Ez a zene egyedi és megismételhetetlen, bármi is követi majd ezt a remekművet, sápadt árnyéka lesz Neki.

Első hallgatásra sokatoknak felszalad majd a szemöldöke, hisz ez 2013-ban bűn rosszul szól, ha a szuperprodukciók túlcsiszolt lemezein edződött dobhártyánknak hallgatunk.  Aki egy black metal lemezt a hangzása után ítél meg, soha nem fogja megérezni a lényegét. Kellően nyers, ugyanakkor minden másodperce élvezhető, tisztán kihámozható.
Képzeljen el mindenki (mostanában nem is olyan nehéz) egy teljesen hófödte tájat. Akinek ez nem sugall lelki nyugalmat, annak ott van bármely nagyváros zajos főtere, tülkölő autókkal, kipufogógázzal, stb.  A havas mezőben botorkáló ember a sorstalan, magányos ember tükre is lehetne, vagy az is tulajdonképpen. Ezt a zenét képtelenség úgy hallgatni, hogy közben bármilyen tevékenységet végzel, mert egyszerűen képtelenség rákoncentrálni, a zene olyan mértékben elvonja a figyelmed bármiről. És közben szárnyalsz olyan tájakon, melyek a végtelen megnyugvást árasztják, nyitottabb leszel a merész gondolatokra.
Annak ellenére, hogy egy ilyen nyomasztó képet lefestő zenéről van szó, szó sincs pesszimista, lehangoló atmoszféráról. Az a pillanat árad a zenéből, amikor a hóvihar lenyugszik és a felhőkön átdereng a nap.
A zenei eszközök, megoldások, melyek ezt a magasztos atmoszférával megáldott albumot létrehozták, mondhatni egyszerűek. Nincsen technikai villongás, agyzsibbasztó szólok, itt hangok egymásutánisága hallható, melyet olyan zseniálisan raktak össze, hogy bárki, aki rászánja az időt, megérti. Nem kell összhangzattani tudás, ide nyitott lélek kell, aki szomjazza a nyugalmat. Az a kérdés, ki az aki nem?! ...