Vannak a metal zene rövid történetében sorsfordító évek, mint 1980, 1986, 1991, 1996, ... Mindközül a legizgalmasabb az 1986-os és az 1991-es, természetesen számomra.
1986-ban napvilágot látott egy olyan album, mely hangulatában, daliban megtestesítette azt a világot, amit a metal muzsika tulajdonképpen jelent. A Black Sabbath mélyen blues-ban gyökerező muzsikája, a Mercyful Fate okkult világa, az Iron Maiden epikusabb megközelitése, a Manilla Road misztikussága és a Trouble, Saint Vitus borult, pszichedeliával átitatott dallamai találkozott itt és ülte szeánszát.
Számomra ez az album a tökéletes epikus doom zenét rejti. Egyetlen másodperce sincs, mely fölösleges lenne, a lemez hallgatása közben teljesen bezárul előttem a külvilág, megszűnök létezni. A Mercyful Fate lemezei után számomra a tökéletes metalzenét a 80-as években a Candlemass testesítette meg. Erő, dallam, mindez gitárokkal előadva, semmi cicoma, fölösleges teatralitás, ami annyira elterjedt a 80-as években.
Minden dalok legnagyobbika, a Solitude olyan albumnak nyitja ajtaját, mely minden fémszívű gyűjteményében legelőkelőbb helyen kell álljon. Nálam talán az Emperor az a zenekar, mely megelőzte a Candlemass-t. A 80-as éveket jellemző meleg hangzás minden egyes hallgatáskor libabőrt eredményez.
Leif Edling dalírói zsenialitása olyan dalokat eredményezett, mint az Under the Oak, melyet 1989-ben a Tales of creation albumon újra is vettek, számomra a Candlemass legjobb, legkarakteresebb, legkarizmatikusabb énekesével, Messiah Marcolin-al. Tudom, hogy ez vitatható, de ízlések és pofonok. Számomra az ő éneke a tökély. Robert Lowe-t soha nem tudtam megszokni a Candlemass-ban, énekét zseniálisnak tartom, de ő számomra a Solitude Aeturnus énekese.
Meggyőződésem, hogy a zene kialakulásában nagyon meghatározó volt az észak fagyos hangulata. Benne van az elmúlás szomorú valósága, de ugyanakkor fel is emel. Magasztos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése