Siculicidium: Hosszú út az örökkévalóságba 2013

A létezését kérdőjelezné meg egy zenekar, ha egy olyan kifejezést választ zenekara nevének, mely szorosan köthető egy jelenséggel és albumjain az adott ideológiát teljesen mellőzné. Ebből adódóan a „Hosszú út az örökkévalóságba” mélyen átitatódott a székelység (vagy teljesebben, az erdélyi magyarok) totális elnyomásával, saját fajtája által is naponta elárult, kiárusított nemzet sorsát, baját érzékeltető mondanivalóval. Ezt az zenét, szilárd meggyőződésem, hogy teljesen másként értelmezi az, aki nem érti, hogy Lugosi Béla miről is énekel a dalokban. Ez természetesen nem baj, hisz jómagam a zenéim 70 százalékát nem a mondanivaló, hanem a hangulat, az érzés miatt hallgatom nap, mint nap. Azonban, aki érti és átéli, mint jómagam is, hogy a sorok mit is jelentenek, minden egyes szava mélyen beleég a tudatába és így válik teljessé e friss kiadvány zsenialitása. 

A Siculicidum sűrű ködbe burkolózott társasága ezen alkalommal nem a mérhetetlen düh jegyében lépett az alkotás ösvényére, hanem valami egészen más érzés, szellemiség közvetítődik a 2013-as kiadványukon. Távolról sem a beletörődés, hanem valamiféle szilárd ellenállás, ami az olyan embert jellemzi, aki realizálja sorsát és rádöbben, hogy annyi évtizednyi harc és szenvedés után sajnos áldatlan állapota nem fog változni. Illúziókergetés csupán, éppen ezért az energiákat az értékek megtartására, emberség és méltóság megőrzésére fordítják.

2009-ben jelent meg az első albumuk, a köztes időben tavaly volt némi megmozdulás, két kisebb kiadványt jelentettek meg. Jómagam „A rothadó virágok…” EP-t birtoklom, a „Keringők” LP hanganyagát is hallottam. Az eltelt majdnem 5 év hozott némi változást a zenekar fizikai és szellemi megnyilvánulásában is.  5 év alatt sok minden változik, fejlődik, ezt a tényt figyelembe kell venni. Zenileg nehéz megmagyarázni (mintha üdvös dolog lenne megmagyarázni a zenét), érzékeltetni, hogy miben is más, de legjobb példa a címadó dal meghallgatása. Nekem rögtön kedvencemé lépett elő, és azóta is az album legjobb dalának tartom. Session zenészként egy trombitás is felvonultatnak, bizonyos fv, mely hangszer nagymértékben növeli a zene által sugalmazott nyomasztó atmoszférát. A gitárok úgynevezett necro hangzása már-már a tökéletesség határát súrolják. Ami nagyon nagy öröm, a dobos teljesítménye. Nem hozza a számomra tökéletes dobtémákat, de amiket néha a cineken kijátszik, az arra enged következtetni, hogy kemény potenciál rejlik benne. Nagyon nem értek egyet azokkal, akik az az elvet vallják, hogy a jó black metalhoz nem kell tökéletes hangszeres tudás…,  dehogy nem, főleg ami a dobokat illeti, annyi finomságot lehet becsempészni a zenébe.

Az akusztikus pengetések egy másik erőssége az albumnak. Azonnal felismerhető stílussal rendelkezik Pestifer, és amikor torzításmentesen használja gitárját, számomra örömünnep. A riffjei dallamosak, rendelkeznek kellő disszonanciával mely a Siculicidium sajátja.

Hogy miben más ez az album a bemutatkozó CD-től? A fentebb említett düh, harag vezérelte dalszerzés helyett más volt a mozgatórugó. Az albumot indító „Végtelen út”, mintegy intro-ként is szolgálva, egy hangulatos preludium, hangulatával már a más szelek fuvallatát érzékelteti. „A Bomlás illata” középtempós, dallamos riffjei, a cinek nagyszerű játéka erős indítást eredményez. A disszonáns felhangok, a bujkáló dallamok, Lugosi jellegzetes kántálása, postmodern verselést magamögé utasító verselése, mind-mind egy ereje teljében lévő zenekart prezentál.

A folytatás egy feszesebb ritmusú, igazi régisulis black szerzemény. Az akusztikus kiállás ráteszi a koronát a dalra. Kárörvendő, haláli kacaj…, nem első alkalom, hogy élnek ezzel a hatásos hangutánzó motívummal. A szöveg meg nem értése talán értelmetlené teszi, de nem az. A „Kozmikus zuhanás” régi ismerősként köszönt, egy zsigeri fast-black, sejtelmes billentyűs aláfestéssel. Érdekes, hogy e dalt hallgatva a Negura Bunget Zirnindu’sa albuma jut eszembe, tehát a norvég vonalas zenekarok hatása mutatható ki.

„Ezek vagyunk”. A Siculicidium ars poeticája-ként is felfoghatjuk. Vonszolt, beteges, korhadt, apokaliptikus hangulat a 2013-as év elkeseredett kisebbségi ember jajszava az igazságtalanság, a politikailag inkorrekt, történelmileg kisemmizett nemzet hangja. A trombita hangja olyan mértékben növeli a feszültséget, hogy szinte látom magam előtt a történelem igazságtalansága által meggyötört elkárhozásra ítélt lelkek hánykolódását. Nagyszerű dal. Minden igazi magyar szívét össze kell, hogy facsarja, gondolkodásra késztesse. Hasonlatok sorozata, felsorolás, mely egy véget nem érő lajstrom az igazságtalansággal szemben. Vádirat, mely talán egyszer az igazi bűnösök veszte lesz.

A „Melankolikus transzcendens” dal-t is tovább színesíti a trombita érces hangja, akusztikus kiállással gazdagítva. Hangulatában az albumot indító dallal rokonítható. Ebben a dalban figyelhetjük meg, hogy a basszusgitárt is szépen ki lehet hámozni a sűrű hangzásból.

A CD-t záró címadó az album legnyomasztóbb, egyben legjobb dala. Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a magyar Necropsia zseniális pillanatait juttatja eszembe. Egyféle monoton vokalizálás rágja fülünkbe, vési lelkünkbe, hogy mi is az ember sorsa. Itt már a kilátástalanság üli nászát a pusztulásra ítélt emberi elmúlással. Szinte érezni a sír borzalmas illatát. Egyféle sajátos értelmezése az örökkévalóságnak, egy meggyötört, kisemmizet ember monológja.

Az albumot sikerült olyan csomagolásban tárolni, mely szorosan követi a Siculicium 2013-as üzenetét. A „Halál fája” Shaun Beaudry gyönyörű munkája.

2013-om hozott pár nagyszerű albumot, köztük a „Hosszú út az örökkévalóságba” magasan az élen landolt…