Mindenkinek van kedvenc évszaka, teljesen szubjektív, hogy
kinek miért éppen az. Nekem a tél, a jeges, metsző hideg táj. Ebből adódóan
kutatom, keresem az olyan zenéket, könyveket, melyek a témával foglalkoznak. A
fagyos tájak szépségét nagyon kevesen fedezik fel, hiszem, hogy a lélek
„szemein” keresztül lehet csak fellelni e elsőre kegyetlennek ható tablót, mely
mindenkiben ridegséget és félelemmel vegyített érzéseket kelt.
Van egy zenei ág, mely a kezdetektől a természet
atmoszféráját kívánta minél hitelesebben visszaadni hangokon keresztül. A black
metal kezdetben az erdőből hallatta hangjait, a természet, a pogányság, az ősi
erők, érzések megformálására kötelezte el magát, majd onnan kilépve
urbánusodott el, felcímkézve magát a különféle előtagokkal, mint post-, industrial-,
stb.. A hideg északi országokban kialakult black metal között jócskán találunk
olyan zenekarokat, melyek zenéje egy az egyben visszaadja a tél szépségét.
Az A Winter Lost kanadai zenekar is ezt tűzte ki céljául. Kezdve
a zenekar nevétől (Winter = tél), az albumok borítója, a tagokkal készült
fotók, mind a tél mellett kötelezték el magukat. A kíméletlen fagy a riffekeben
köszönt vissza, metszve, akár a jég.
A zenei alap hamisítatlan norvég black metal, jobbnál jobb
riffekel. Nem mondanám, hogy az A Winter Lost-nak van egy markáns winerlost
stílusa, mert ez a zene semmi eredetit nem tartalmaz…, hacsak az nem, hogy a
tipikus károgást egy elégé szemrevaló hölgyemény szolgáltatja, semmivel se
rosszabban, mint férfikollégái. Gondolom, az a tény, hogy mennyire újító ez a
zene vagy nem, a zenekar tagjait egyáltalán nem érdekli, és engem sem. Ebben a
műfajban nagyon nehéz valami igazán különlegessel előrukkolni, én totálisan
megelégszem, ha hallok egy olyan lemezt, mely adózik a télnek, minden klisével
egyetemben, ha az adott produkció jó dalokkal van tele.
És igen, talán ez a legfontosabb, hogy nagyon jó dalokat
írnak a srácok, plusz egy lány. A szokásos trillázások, akkordbontogatások
libabőrt okoznak akár az ötvenedik hallgatás után is. Ilyenkor egyáltalán nem
érdekel, hogy egy 4-ed, 5-ödvonalas black metal zenekarról beszélünk, hisz
mindenki nem alkothatott a 80-as évek végén, vagy a 90-es évek elején/közepén,
hogy részese lehessen az első/másodvonalnak. Stílusosan szólva, jégkorszak egy
volt.
Fejlődni azonban egy ilyen zenekar is tud. A dobok terén
hatalmas a fejlődés. Ez a zene nem a technikai tudásról szól, de nem is a
minimalista, pontatlan hangszertudásról. Sokan a hangszer nem szakszerű
kezelését a minél kult-abb akarok lenni szlogennel intézi el, és pocsék
kiadványok ezreivel árasszák el naponta a zenei palettát. Az előző kiadványon
érezhető pontatlanság itt teljesen letisztult, a ritmus nem töri meg a gitárok
által elővezetett szélsebes tempót. Amit azonban nem tudok sehogy megérteni,
hogy miért kellett ennyire elrejteni a basszusgitárt? Tudom, hogy a black metal
lemezeknek nem erősége e hangszer kidomborítása, de ennyire elrejteni azért
mégse kellett volna. Mintha nem is használtak volna a felvételek idején. Ha
igen, akkor meg kár volt, mert nagyon kevés helyen lehet hallani, ott pedig
alapoz, semmi egyebet.
A hangzás olyan, mintha a hőskorban rögzítették volna, semmi
polir, nyersen, recsegősen, ahogyan kell. Ez a hangzás elengedhetetlen az adott
korszak megidézéshez, el se tudnám képzelni egy DImmu Borgir szerű klinikai
hangzással. Nem is működne akkor, lélektelen lenne. Ezzel természetesen nem a
Dimmu-t szidom, őket is nagyon szeretem, zenéjük is egészen más. Elnyújtott
hangok, sivító gitárok, különös dallamok, harmóniák. Első hallgatásra teljesen
összemosódik az album, mintha egyetlen dal szólna, többszöri hallgatásra
kezdnek különválni az egyes számok, feltűnnek a lassabb, vonszoltabb, szinte
doom-os részek is. Az The Ice Reclaims dal lassú része a finn black metalhoz
áll közelebb, egy 10 pontos dal. Mellesleg itt lehet a legjobban megfigyelni,
hogy a basszusgitár is jelen van, és mennyivel jobb lenne, ha többször is feltűnne.
A folytatás is nagyon erős. Sebes, pengeéles riffek, a cinek
használata, majd a középrészben megérkező kipengetett hangok egy újabb remek
dallá formálják a Forerunner-t. A francia Bekhira játszott hasonló zenét, aki
1996-ban egy remek demót adott ki, szimplán Demo névvel. A dalszerkezetek
sokszor követik azt a tendenciát, hogy középrészen egy lassabb résszel törik
meg a száguldást, olyan érzetet keltve, mint amikor a vihart egy szikla
feltart.
Az album legjobbjai közé a Trummerwelt is beírta magát. A
kipengetett hangok, a gyors részek váltakozása, a hangulatos részek nagyon el
lettek találva. Érdemes ezzel a dallal kezdeni az ismerkedést, ha valaki
szkeptikusan közelít az albumhoz.
A vége fele egyre változatosabb lesz a lemez. A Zeichen
dalban középkori dalnokokként kórus-szerű, dorombbal kísért rész fedezhető fel
a dal levezetéseként. Az ezt követő Speergefang-ban női éneklés csendül fel,
tovább színezve ezt a nagyszerű albumot. Az albumot záró Die langste nacht
akusztikus pengetéssel, fuvolával, dallamos kántálással az egyik
legváltozatosabb dal nagyszerűen zárja e téli utazást. Mert igen, ez egy télik
utazás, kegyetlen viharban, mely viharon lassan úrrá lesz a nyugalom.
2013-ban nagyon nehéz olyan black metal lemezzel
előrukkolni, mely hallatlan egyediséggel lenne felvértezve. Az aki keres és
kutat az általa kedvelt stílus után, néha találkozik A Winter Lost jellegű
albumokkal. Külön öröm, hogy erdélyi kiadó terelgeti e rögös úton a kanadai
metalosokat.