2014/02/06

A Winter Lost: Die Langste Nacht 2013



Mindenkinek van kedvenc évszaka, teljesen szubjektív, hogy kinek miért éppen az. Nekem a tél, a jeges, metsző hideg táj. Ebből adódóan kutatom, keresem az olyan zenéket, könyveket, melyek a témával foglalkoznak. A fagyos tájak szépségét nagyon kevesen fedezik fel, hiszem, hogy a lélek „szemein” keresztül lehet csak fellelni e elsőre kegyetlennek ható tablót, mely mindenkiben ridegséget és félelemmel vegyített érzéseket kelt.

Van egy zenei ág, mely a kezdetektől a természet atmoszféráját kívánta minél hitelesebben visszaadni hangokon keresztül. A black metal kezdetben az erdőből hallatta hangjait, a természet, a pogányság, az ősi erők, érzések megformálására kötelezte el magát, majd onnan kilépve urbánusodott el, felcímkézve magát a különféle előtagokkal, mint post-, industrial-, stb.. A hideg északi országokban kialakult black metal között jócskán találunk olyan zenekarokat, melyek zenéje egy az egyben visszaadja a tél szépségét.

Az A Winter Lost kanadai zenekar is ezt tűzte ki céljául. Kezdve a zenekar nevétől (Winter = tél), az albumok borítója, a tagokkal készült fotók, mind a tél mellett kötelezték el magukat. A kíméletlen fagy a riffekeben köszönt vissza, metszve, akár a jég. 

A zenei alap hamisítatlan norvég black metal, jobbnál jobb riffekel. Nem mondanám, hogy az A Winter Lost-nak van egy markáns winerlost stílusa, mert ez a zene semmi eredetit nem tartalmaz…, hacsak az nem, hogy a tipikus károgást egy elégé szemrevaló hölgyemény szolgáltatja, semmivel se rosszabban, mint férfikollégái. Gondolom, az a tény, hogy mennyire újító ez a zene vagy nem, a zenekar tagjait egyáltalán nem érdekli, és engem sem. Ebben a műfajban nagyon nehéz valami igazán különlegessel előrukkolni, én totálisan megelégszem, ha hallok egy olyan lemezt, mely adózik a télnek, minden klisével egyetemben, ha az adott produkció jó dalokkal van tele.

És igen, talán ez a legfontosabb, hogy nagyon jó dalokat írnak a srácok, plusz egy lány. A szokásos trillázások, akkordbontogatások libabőrt okoznak akár az ötvenedik hallgatás után is. Ilyenkor egyáltalán nem érdekel, hogy egy 4-ed, 5-ödvonalas black metal zenekarról beszélünk, hisz mindenki nem alkothatott a 80-as évek végén, vagy a 90-es évek elején/közepén, hogy részese lehessen az első/másodvonalnak. Stílusosan szólva, jégkorszak egy volt. 

Fejlődni azonban egy ilyen zenekar is tud. A dobok terén hatalmas a fejlődés. Ez a zene nem a technikai tudásról szól, de nem is a minimalista, pontatlan hangszertudásról. Sokan a hangszer nem szakszerű kezelését a minél kult-abb akarok lenni szlogennel intézi el, és pocsék kiadványok ezreivel árasszák el naponta a zenei palettát. Az előző kiadványon érezhető pontatlanság itt teljesen letisztult, a ritmus nem töri meg a gitárok által elővezetett szélsebes tempót. Amit azonban nem tudok sehogy megérteni, hogy miért kellett ennyire elrejteni a basszusgitárt? Tudom, hogy a black metal lemezeknek nem erősége e hangszer kidomborítása, de ennyire elrejteni azért mégse kellett volna. Mintha nem is használtak volna a felvételek idején. Ha igen, akkor meg kár volt, mert nagyon kevés helyen lehet hallani, ott pedig alapoz, semmi egyebet.
A hangzás olyan, mintha a hőskorban rögzítették volna, semmi polir, nyersen, recsegősen, ahogyan kell. Ez a hangzás elengedhetetlen az adott korszak megidézéshez, el se tudnám képzelni egy DImmu Borgir szerű klinikai hangzással. Nem is működne akkor, lélektelen lenne. Ezzel természetesen nem a Dimmu-t szidom, őket is nagyon szeretem, zenéjük is egészen más. Elnyújtott hangok, sivító gitárok, különös dallamok, harmóniák. Első hallgatásra teljesen összemosódik az album, mintha egyetlen dal szólna, többszöri hallgatásra kezdnek különválni az egyes számok, feltűnnek a lassabb, vonszoltabb, szinte doom-os részek is. Az The Ice Reclaims dal lassú része a finn black metalhoz áll közelebb, egy 10 pontos dal. Mellesleg itt lehet a legjobban megfigyelni, hogy a basszusgitár is jelen van, és mennyivel jobb lenne, ha többször is feltűnne.

A folytatás is nagyon erős. Sebes, pengeéles riffek, a cinek használata, majd a középrészben megérkező kipengetett hangok egy újabb remek dallá formálják a Forerunner-t. A francia Bekhira játszott hasonló zenét, aki 1996-ban egy remek demót adott ki, szimplán Demo névvel. A dalszerkezetek sokszor követik azt a tendenciát, hogy középrészen egy lassabb résszel törik meg a száguldást, olyan érzetet keltve, mint amikor a vihart egy szikla feltart.
Az album legjobbjai közé a Trummerwelt is beírta magát. A kipengetett hangok, a gyors részek váltakozása, a hangulatos részek nagyon el lettek találva. Érdemes ezzel a dallal kezdeni az ismerkedést, ha valaki szkeptikusan közelít az albumhoz.

A vége fele egyre változatosabb lesz a lemez. A Zeichen dalban középkori dalnokokként kórus-szerű, dorombbal kísért rész fedezhető fel a dal levezetéseként. Az ezt követő Speergefang-ban női éneklés csendül fel, tovább színezve ezt a nagyszerű albumot. Az albumot záró Die langste nacht akusztikus pengetéssel, fuvolával, dallamos kántálással az egyik legváltozatosabb dal nagyszerűen zárja e téli utazást. Mert igen, ez egy télik utazás, kegyetlen viharban, mely viharon lassan úrrá lesz a nyugalom.
2013-ban nagyon nehéz olyan black metal lemezzel előrukkolni, mely hallatlan egyediséggel lenne felvértezve. Az aki keres és kutat az általa kedvelt stílus után, néha találkozik A Winter Lost jellegű albumokkal. Külön öröm, hogy erdélyi kiadó terelgeti e rögös úton a kanadai metalosokat.